A minap említettem twitteren, hogy egy AWACS gép tette tiszteletét Pápán. Mivel azóta több keresés is született a blogon “AWACS pápa” és hasonló kifejezésekre, gondoltam felrakom a képet, amit sikerült róla készítenem.
Ezt az egy relatíve jó képet sikerült lőni, kicsit szöszölnöm kellett a fényképező beállításaival. Amúgy valahonnan északról/nyugatról jött (mivel azt nem hallottam/láttam), majd elfele tett 3 kört és ment tovább valamerre délkeletre.
Mint a többség, én sem bírtam várni a töketlen magyar forgalmazókra, s amint lehetett, már töltöttem is az Expendables első normális verzióját – hiába nem nagy vászon, mégiscsak az év egyik legjobban várt filmje.
Azt nem mondanám, hogy üt, mint az ipari áram, de nagyon erős darab. Ugyanakkor számomra hajszálnyi csalódás – kicsit rövid az idő, hogy ennyi nagyágyú kibontakozzon (Ocean’s Eleven/Twelve effekt?), valamint a sztori is egyszerű, mint a bot. Seggszétrúgó főhősből mondjuk van itt elég, 1,5 órás tesztoszteronbomba a film, gondolom az akciófilmek kedvelői 20 éve várnak egy ilyen szereposztásra. És igen, végre eljött a filmtörténeti pillanat: Stallone, Willis és Schwarzenegger egy jelenetben (ami amúgy a film egyik legjobb jelenete).
A karakterek mondjuk nem gondolkodnak sokat, odamennek a célterületre, szétlőnek és felrobbantanak mindent, majd a pénzt felkarolva lépnek is tovább. Talán nem annyira agyvelőfröcsögős, mint a John Rambo, de vér itt is folyik tisztességgel. Senki ne várjon Bourne-szintű feszült akciódrámát – ez vérbeli nosztalgiafilm, a ’80-as évek akcióstílusában. Egy picit azonban számomra ez kevés így 2010-ben, szerintem mind az új Rambo-film, mint Rodriguez nosztalgiázása jobban sikerült.
8/10
Múlt héten végtelenül szomorú hír járta be a médiát: elhunyt Kon Satoshi mester. Váratlanul, fiatalon, otthonában lett a hasnyálmirigyrák áldozata a legendás animátor, ötödik filmjét, a The Dream Machinet sosem fogja tudni befejezni.
Olyan remekműveket köszönhetünk neki, mint a Perfect Blue vagy a Millenium Actress valamint a számomra minden idők egyik legjobb animációja a Paprika. Ilyen fiatalon is hatalmas életművet hagyott hátra, de szívszorító belegondolni, hogy mekkora kinccsel lett szegényebb az animációs ipar – nincs még egy ilyen képzelőerővel megáldott művész az animeiparban (és ezzel nem azt szeretném kifejezni, hogy nincsenek egyéb zseniális művészek ebben a műfajban, hanem az ő unikalitását dicsérem).
Búcsúgondolatait egy egész hosszú dokumentumba öltötte, felettébb érdekes (és megrázó) olvasmány mind Kon Satoshi, mind a japán kultúra iránt kicsit is érdeklődők számára.
Now excuse me, I have to go.
Satoshi Kon
Első gondolatom az volt, hogy Antal Nimród gyorsan akklimatizálódott Hollywoodban – de igazából a rendezés teljesen oké, a forgatókönyv, ami nagyon borzalmas.
Az eleje, a történet kibontakozása még egész érdekes, de aztán gyorsan kibontakozik a karakterek teljes üressége (oximoron?). A pénzrablós sztori egyszerű, mint a bot s teljeséggel kiszámíthatatlan, de ez még a kisebbik baj. Ugyanis tele van bődületes logikai bakikkal, a ’80-as évek B-akcióira hajaz, csak még annyi akció sincs benne. Ennek megfelelően (az izgalom hiányának és a bakiknak köszönhetően) a második fele a filmnek mulatságos/röhejes kategóriába csap át. Karaktereink buták, a színészek se igazán teszik őket izgalmassá (akik között amúgy több sorozatsztár is található), és miután a hangulat ellaposodott, már nehéz komolyan venni.
Az eleje kellemes, a rendezés korrekt, a színészek eléggé szürkék, de a forgatókönyv az kritikán aluli. Antal Nimródnak azonban egy kis ugródeszkaként szolgálhat a film.
4/10
Powered by Twitter Tools
Azaz duplapilot: The Bridge. Valójában ugyanis ez egy backdoor pilot, dupla hosszúságú és ha a sorozat nem kapott volna megrendelést, tv filmként funkcionált volna (van is kis kavarodás néhol két, máshol csak egy epizódként tartják számon). Persze egy jófajta cliffhangert kapunk a végére.
Egész kellemes, sőt. A történet tényleg kerek, főleg drámaközpontú és a másfél óra gyorsan elszalad. Ennyi alapján még nem teljesen tiszta, hogy merre is fog haladni a széria, a nyitás azonban pofás. Torontoban járunk a Bridge Division (Híd Alosztály) rendőrörsön. Az ominózus híd Toronto egyik leggazdagabb és legszegényebb negyedét választja ketté, változatos munkája van tehát az itt dolgozó rendőrörs közszolgáinak.
A pilot a szereplők, a helyszín és az alapszituáció bemutatása mellett persze leginkább főhősünkre, Frank Leo-ra koncentrál, az ő karaktere alapján a sorozat inkább amolyan “hogyan is működik a rendőrség a függönyök mögött”, mintsem klasszikus nyomozós-vallatós stílusú. Ami még kívánatosabbá teszi számomra, haladok is vele tovább.
8/10
Hiába az erősen sántító magyar cím (mi a frászért kellett csupa nagybetűvel írni?), a film szerintem meglepően jó lett. Meglepő, ugyanis én nem számítottam ennyi vérre (és akcióra) – bár igazából a saját (hősfilm) műfajának paródiája, van itt pár spriccelős, rosszfiút feldarabolós jelenet. Chloë Moretz (ismét) nagyszerű és talán hosszú évek óta végre Nicolas Cage-nek is végig örülni lehet a vásznon.
A film amúgy a szuperhős-lét kérdéseit feszegeti könnyed tálalásban. Főhőseink mondvacsinált (?) szuperhősök, hisz szuperképességgel nem rendelkeznek, de legalább az akarat megvan bennük. Sok elmélkedést azonban ne várjunk, szerencsére annak helyét gyorsan átveszi az akció és a humor. Időtállónak nem nevezném a filmet, de jobb, mint amire számítottam: a poénok nagy része tényleg ül és a már említett zúzós jelenetek többsége is nagyon jóra sikerült.
7,5/10
Powered by Twitter Tools
Dennis Lehane úgy az egyik (a?) kedvenc íróm, hogy csak 2 regényét és egy novelláját ismerem – a Viharszigetet pont nem, de ami késik, nem múlik.
Film formában azonban pár hete megtekintettem, nem akartam a könyv utánra halogatni, hisz úgy hallottam, Scorsese legújabb filmje jól sikerült. Nagyon is jól, csakúgy, mint a Departed néhány évvel ezelőtt. Ezúttal a helyszín sokkal kisebb, a hangulat viszont sokkal sötétebb és nyomottabb. Ezúttal több thriller/horror elemet kapunk, a történetet átszövi a misztikum, és már a film elején sejthető, hogy egy katartikus, megcsavart befejezést fog kapni a néző az amúgy egész hosszú, de a Departednél kicsit rövidebb film végén.
Leonardo DiCaprio nagyszerű, már csak az arcjátéka is. Viszont a többiekre sem lehet panasz, különösen Ben Kingsley, Ted Levine és Jackie Earle Haley tetszett. Összességében az egész stáb kitűnő munkát végzett, a két és negyed óra egy szempillantás alatt eltelik, bár közben a misztikus thrillerre érzékenyek valószínűleg lerágják a körmüket.
9/10
